(J)Enciklopédia - Lengyel János

Lengyel János egy elvetemült ember. Ha valaki képes egy seregnyi mereven figyelő, példátlan módon kíváncsi iskolás előtt bejelenteni, hogy most pedig előadja Elfelejtett vers című költeményét, némi töprengést színlel, majd meghajol és elégedetten leül, az csakis elvetemült lehet, aki a humor lehetőségére, a helyzetek komikumára a legváratlanabb időben és módon képes lecsapni. Legalábbis én ilyennek ismertem meg őt, több mint tíz évvel ezelőtt, és - hála Istennek - azóta sem érzi úgy, hogy most már aztán meg kell komolyodnia, a két deresedő halánték közti vegykonyha ugyanolyan sziporkákat fortyogtat ma is fáradatlanul. E kezünkben tartott könyv rá az ékes bizonyíték. Aki másnak vermet ás, az a sírásó - szól a kekec közmondás. Ugyanakkor Lengyel János is fondorlatos veremcsapdát állított nekem. Az előszó megírására igyekeztem komolyan készülni: kapaszkodókat kerestem a könyvespolc mellett felfrissített olvasmányélményekben, próbáltam az eszmét, a mindenkori aktualitást megtalálni a témában, mintha csak a kritikus bújt volna belém. Végül rájöttem, hogy minél alaposabb és komolykodóbb próbál lenni ez az ajánlásnak szánt néhány sor, annál nagyobbat koppanok a mitracseki veremben. Hiszen az esztétika úgy tartja, hogy a komikum kontrasztjelenség, vagyis a siker érdekében helyzetek, jellemek, eszmék végletes ellenpontjait ütközteti, és pontosan ez a helyzet az anti- enciklopédiával is - kimondatlanul is csúfot űz a tudálékosságból. Lelki szemeim előtt a mérleg egyik serpenyőjében a materialista Diderot és enciklopédista társai állnak, valamint a gőgös bizonyosság, hogy világunk feltérképezhető, címkézhető és elfér néhány vaskos kötetben. Míg a másik serpenyőben a misztérium van, és Szókratész semmit-sem-tudása, amiből egy másfajta, talán emberközelibb ismeret származik, és amit én - amellett, hogy pompásan szórakozom - a humor leple mögött mindig megérzek, legyen szó bár Karinthy Együgyű lexikonáról, Lengyel János nyelvi humoráról vagy Naftalin Ernő szenzációs karakteréről. Miben hasonlít mégis e könyv bármely komolynak szánt szószedetre? Azt hiszem, nem javasolt egy ültő helyünkben elolvasni, ahogy egy szótárat vagy a telefonkönyvet sem. Igaz, nem is azért vesszük majd kézbe, mert hirtelen tudni szeretnénk, hogy hangzik Lengyelül (sic!) a lehelet szavunk (nosztalgikus mikronovellája miatt az egyik kedvenc szócikkem). Egyszerűen csak érdemes ízlelgetni a félredefiniálások iróniáját, a jól kieszelt szóvicceket, melyek nagy mennyiségben tenyerünket sűrűn homlokunkhoz tapasztva - brit tudósok által bizonyítottan - kiégést is okozhatnak. Ne hagyjuk, hogy ez az elvetemült ember ezt tegye velünk. Fogyasszuk csak leleményeit lassan, napi adagokban - ahogy a többi kedélyjavítót is szokás. Marcsák Gergely