Az Országház szobrai - Kelecsényi Kristóf

A 19. század második felének meghatározó építészeti stílusa, a historizmus a korábbi korok felé fordult, inspirációt ezekből merített. Az 1860-as évektől az itáliai előképekből táplálkozó neoreneszánsz határozta meg az épülő főváros képét két és fél évtizeden át. A stílus hegemóniájának megtörésében nagy szerepe volt, hogy 1883. április 22-én az állandó országház pályaterveinek elbírálása nyomán a pályázatra beadott egyetlen neogótikus terv szerzőjét, Steindl Imrét bízták meg a tervezéssel. Az építész gótikus stílus iránti vonzalma találkozott a bírálóbizottság nagy tekintélyű politikus tagjának, Andrássy Gyulának az angol parlamentarizmus és a Temze-parti Parlament iránti rajongásával és egyesek olvasatában a magyar történelem dicső korszakát, a középkort idézte meg. Szobrászati szempontból az ismert pályatervek közül Steindl Imréé volt az egyik legszerényebb, azonban a terv fejlődésével az Országházban és homlokzatán végül 242 egész alakos emberábrázolás gyűlt össze. Habár a szobrokat művészi minőségük miatt számos kritika érte, az általuk megtestesülő képi program összetettsége és gazdagsága révén figyelemre méltó részét képezik az Országháznak. Jelen kötetben a Ház eredeti figurális szobrászati díszítését tárgyaljuk, az elmúlt bő egy évszázad alatt létesült emléktáblákat és egyéb plasztikákat nem. A témájuk szerint egységet képező szoborcsoportokat külön-külön, előkészítésük megkezdése szerinti időrendben mutatjuk be. Az előzmények ismertetése után elsőként a kupolacsarnokban elhelyezett uralkodói panteonról, azután a homlokzatokon sorakozó fejedelmek, királyok, történelmi személyek szobrairól, majd a belső díszítés szakmákat és erényeket megjelenítő alakjairól lesz szó, végül pedig Ferenc József és Erzsébet királyné fel nem állított emlékművéről.