Rózsa Sándor nálunk - Betyárok és egyebek - Tömörkény István

Kevés szegletében a világnak tartozik olyan elválaszthatatlanul össze ember és természet, mint a pusztában, ahol a természet rendjébe illeszkedés az egyetlen lehetőség a megmaradásra. Így volt ez a XIX. század második felében a Szeged környéki, akkor még végtelennek és öröknek tűnő pusztákon is.
Az ősfoglalkozásokat űző, kevés szavú, a Nappal, a Holddal és a csillagokkal beszélő viszonyban élő juhászemberek, gulyások és csikósok pontosan tudták ezt. A kötet elbeszélései erről a tudásról, csorbíthatatlan igazságaikról, maguk szabta törvényeikről mesélnek. S mesélnek még a pusztai népekből kiszakadt törvényen kívüliekről, a betyárokról is, egy elsüllyedt világ derűjével, békességével és indulataival; arról, hogy milyen volt a betyárvilág az Alföldön, hogy kik közül kerültek ki tagjai, s hogyan váltak azzá. Kik segítették és kik üldözték őket? Mi a különbség a lenézett "futóbetyár" és Rózsa Sándor között? Honnan ered a betyárromantika, s van-e igazsága?
Mindezekről a szemtanú hitelességével ír egyik legnagyobb elbeszélőnk, Móra Ferenc atyai mestere, Tömörkény István.
A kötetet korabeli betyárfényképek valamint a magyar pásztorművészet motívumkincséből merítő grafikák díszítik.

"A pulikutya
(részlet)

A juhászok alól apránként fogy a föld. Amely földbe egyszer már belement az ekével a szántóvető, onnan véglegesen takarodhat a birka meg a juhász; amiről egyszer fölfedezik, hogy búzát is tud teremni, azt többé legelőnek vissza nem adják. Az ősfoglalkozásoknak egyre fogy a helyük, az ekevas egyre jobban hatol be a pusztákba, mind kevesebb lesz a töretlen föld. Bizony már sokuk abbanhagyta a mesterséget, beállt szántóvető, födél alatt háló embernek, erdei munkásnak, miegymás. Más része még vergődik a semmire sem való szikes földeken, ahol éppen csak hogy teng-leng a bürge. Éjszakánkint be-becsap juhaival a más vetésébe vagy a tilalmas erdőkbe, ha tetten érik, zálogot ad, utána bírságot fizet a rendőrbírónál. Hogy fizethessen: egy-két birkát elkótyavetyél, így fogy, fogyogat darabról darabra a nyáj, s lassankint előáll egy etnográfiai érdekesség: az elzüllött juhász.
Ilyen ember az öreg Susi Illés, innen az Alsótanyáról. (Nem messze van, mindössze-vissza is csak valami hat óra járás.) Régi ember, régi juhászos ember, leveles ember. Mióta él, sok levelet kihordtak neki a pusztára a bírótól, mert tilos legeltetés nélkül nem lehet ellenni. A bírságiumokban aztán fogyott az öreg, nyája megapadt, elszegényedett. Azután italos is az ember. Azelőtt még csak-csak, mert borozott, hanem vénségére pálinkára adta magát, verje el az Isten a tövét útrul útra. Régente a boritalt szerette nagyon.
Az igaz, hogy akkor a bor is olcsóbb volt, s ő is lehetősebb életet élt. Azon időkben szamáron járt be, s akkor a szamárért is kapott bírságot, mert megesett, hogy egy egész napon át kint állt a szamár a kocsmaajtó előtt, de meg nem itatta a vén rosszaság, úgy gondolkozván, hogy eleget iszik a gazdája, hát ne igyanak mind a ketten. Azóta elfogyott Susi alól a szamár is, már csak gyalog jár be, nem maradt egyebe, mint néhány rongyos szál birka meg a puli. A puli szokta kísérni, ha bejön.
Ezzel a vénemberrel megesett mostanában, hogy... Várjunk csak. Olyan dolog ez, hogy ebbe jól meg kell fogózni. Hát megesett vele, hogy... hogy is mondjam csak, izé - ámbátor, a jó reggelét neki, meg lehet azt mondani, mert ténydolog, akármennyire röstelljük is, hát megesett vele, hogy koldult a városon. Borzasztóság ez! Hogy valamely uralkodóháznak valamely elzüllött fattya koldul, hát uramisten: mindön jó családban köll egy rossznak lönni - mondja a nóta -, hanem hogy egy magyar juhász bejöjjön a városba koldulni, ilyet még nem értem. Úgy látszik azonban, hogy mindent meg kell már érni.
Koldult az öreg az utcán, mégpedig pálinkára valót. Ha négy-öt vasat összekoldult, elment vele a butikba, elitta, s újra koldulni állt. Minél többször esett ez meg vele, annál italosabban koldult. Így jó időben megy valahogyan a koldulás. Télen nemigen gombolkoznak ki a krajcárért az emberek, de ilyenkor jobban feslik. Az öreg tehát hol ivott, hol kéregetett, utóbb már igen dülöngélve baktatott a krajcárért a járókelők után, mígnem egy rendőr karszűgyön fogta, s bevitte a bíró elé. Egyszerre két titulust is kapott mint akta: botrányos részegséget meg tilos koldulást.
- No, vén bűnös - mondja neki a bíró -, hát itt van már megint?
Susi mentegetőzik:
- Nem magamtul gyüttem. Hoztak. Hanem csak még most az egyször engedjön mög a tekintetös úr, soha többet a fejit nem fájlalom.
És Susi bizalmasan tekint a bíróra. De nincsen pardon.
- Hát pedig én nem engedek semmit se. Nem szégyelli kend magát? Koldul, hogy ihasson. Ha a többi juhász ezt megtudná, mit mondanának kendről?
Susi szomorúan üt egyet a kezével a levegőbe.
- Juhász, juhász... (Van is már.)
- Okulásul, hogy ilyen szégyent többet ne tegyen kend, huszonnégy órát ül kend a börtönben.
- Én? - kérdezi tűnődve a vén Susi Illés.
- Kend hát. Nem is én.
- Nono - hagyja helyben. - Hanem tekintetös úr, egy kérésöm volna.
- No?
- Hát nem ögyéb, mint hogy begyütt velem a puli is. Idekint maradt a városháza kapujában, mert mondtam neki, hogy ott maradjon. Hát eresszön el engöm a tekintetös úr. Aztán majd visszagyüvök.
- Már miért menne el kend? Úgyis italos kend. Jobb, ha most üli le a napot, legalább elalussza.
- Jó, jó - hagyja helyben a helyes érvelést Susi. - Hanem, kéröm, a puli... A puli. Adjon neköm a tekintetes úr időt, hogy valami alkalmas kvártélyt keressek a pulinak...
S ellágyulva teszi a kérelemhez az indokolást:
- Mert különben csavargó lösz a szögénybül... Csak nem akarhati a tekintetös úr, hogy csavargó kutya lögyön a puliból?
A tekintetes úr ezt csakugyan nem akarhatta. De Susit sem lehetett elereszteni, mert policista körökben ma is áll még a régi szolgabírói praxisból igazságul, hogy: juhásznak ne higgy! Kiment a kapu elébe egy rendőr, megnézni, hogy igazat beszél-e az öreg. Hát csakugyan ott ült a puli, várta a gazdáját.
- No, Susi - mondta a bíró -, én kendet nem eresztem el. Hanem, hogy ne legyen csavargó a puliból, hát be kell hozni azt is. Majd kenddel együtt leüli az is a huszonnégy órát.
- Hát - szól Susi - én azt se bánom. Csakhogy csavargó ne lögyön belűle. Mert ha így elhagyom, csavargó lösz az ártatlanbul...
- Jól van. Menjen ki egy ember - intézkedik a bíró -, hívja be a pulit.
Susi nézi a padlót (hogy már ezentúl ezt is subickolják?), s azt mondja:
- Nem gyün be.
- Nem?
- Nem hát. Ha egyször azt mondtam neki, várjon mög odakint, akkor hogy gyühetne be? Majd kimögyök, oszt én hívom be.
Kiment s behívta. A puli bement a szobába a gazdája után, s ott széttekintett. Fölnézett a bíróra, a rézfeszületre, a különféle asztalokra, azután pedig a gazdájával a börtönbe indult. A dutyiban a vén juhász csakhamar elaludt, a puli melléje kuporodott, a fejét az ember térdére fektette, s őrizte a berúgott gazdát..."