Parkinson-kór: A kezdet és a vég - Svetislav Basara

Demjan Parkinson egy reggel aláír egy (arab nyelven szövegezett!) szerződést, amellyel lemond a nyelvi reform ötletének szerzői jogairól. Cserébe obsitoslevelet kap a katonaságtól, egy zacskó dukátot, a hodzsa írását szemverés ellen és egy kissé szürke posztot a török diplomáciai szolgálatban (birinci katib első titkár), a kinevezésen egyelőre a széljegyzet: amikor Kemal pasa átveszi a hatalmat. Kis ideig látjuk őket, amint búcsúzkodnak az isten háta mögötti anatóliai vasútállomáson, melynek nevét nem tudjuk elolvasni, mert (még mindig) arab betűs a felirat. Már a következő pillanatban elborítja őket a hirtelen kerekedett homokvihar átláthatatlan felhője, amely egy idő után északra húzódik. A rettenetes kór kieszelője, e könyv hőse, Demjan Lavrentijevics Parkinson halálát végkimerültség okozta 1947-ben egy kolimai táborban, ahol Nyikolaj Nyikolajevics Kuznyecov álnév alatt raboskodott. A megtépázott Parkinson név burkában tölt el további negyvenhárom halotti esztendőt egészen a peresztrojkáig, a glasznosztyig és a Szovjetunió széthullásáig, az összeomlásig, amelyben az eddigre már rehabilitált Demjan Lavrentijevicsnek ha hitelt lehet adni a leírt eseménynaptár és életrajz tényálladékának oroszlánrésze volt. Különös betegségétől hajtva halála pillanatáig munkálkodik azon, hogy a világ oly rég elveszett teljességét megpróbálja szilánkjaiból összerakni, állandó harcban a vállalt betegség és az álságos egészség kiméráival, amelyek a pokol kapuján át terelik a világot forradalmakba, háborúkba, ezotériába és alkímiába. Olyan könyv ez, amely olykor a történelem menetét követi, és olyan történetírás, amely olykor regénybe csap át. A bátor olvasón múlik, hol von magában határt műfaj és műfaj, igaz állítások és valótlanságok között. Demjan Parkinson egy reggel aláír egy (arab nyelven szövegezett!) szerződést, amellyel lemond a nyelvi reform ötletének szerzői jogairól. Cserébe obsitoslevelet kap a katonaságtól, egy zacskó dukátot, a hodzsa írását szemverés ellen és egy kissé szürke posztot a török diplomáciai szolgálatban (birinci katib – első titkár), a kinevezésen egyelőre a széljegyzet: amikor Kemal pasa átveszi a hatalmat. Kis ideig látjuk őket, amint búcsúzkodnak az isten háta mögötti anatóliai vasútállomáson, melynek nevét nem tudjuk elolvasni, mert (még mindig) arab betűs a felirat. Már a következő pillanatban elborítja őket a hirtelen kerekedett homokvihar átláthatatlan felhője, amely egy idő után északra húzódik. Már nincs ott sem Atatürk, sem Parkinson, sem az indóház. Demjan Lavrentijevicsnek a kies vidéken nyoma vész. Többé soha semmit nem hallottam felőle, de mint a világban előadódó történések tapasztalt megfigyelője, itt-ott egy-egy eseményben felismertem láthatatlan keze nyomát és látható befolyását a különleges betegségnek, amely róla kapta a nevét. A rettenetes kór kieszelője, e könyv hőse, Demjan Lavrentijevics Parkinson halálát végkimerültség okozta 1947-ben egy kolimai táborban, ahol Nyikolaj Nyikolajevics Kuznyecov álnév alatt raboskodott. A megtépázott Parkinson név burkában tölt el további negyvenhárom halotti esztendőt – egészen a peresztrojkáig, a glasznosztyig és a Szovjetunió széthullásáig, az összeomlásig, amelyben az eddigre már rehabilitált Demjan Lavrentijevicsnek – ha hitelt lehet adni a leírt eseménynaptár és életrajz tényálladékának – oroszlánrésze volt. Különös betegségétől hajtva halála pillanatáig munkálkodik azon, hogy a világ oly rég elveszett teljességét megpróbálja szilánkjaiból összerakni, állandó harcban a vállalt betegség és az álságos egészség kiméráival, amelyek a pokol kapuján át terelik a világot forradalmakba, háborúkba, ezotériába és alkímiába. Olyan könyv ez, amely olykor a történelem menetét követi, és olyan történetírás, amely olykor regénybe csap át. A bátor olvasón múlik, hol von magában határt műfaj és műfaj, igaz állítások és valótlanságok között.