Márta Kucsora

Az aleatória dinamikája. (Előszó helyett) Egy anekdota szerint 1937-ben az amerikai absztrakt expresszionizmus egyik kulcsfigurája, Lee Krasner festett egy képet, amelyhez mestere, Hans Hofmann a következő megjegyzést fűzte: „annyira jól sikerült… nem is gondolnád, hogy egy nő festette.” Krasner műveihez hasonlóan Kucsora Márta a gesztusfestők ösztönös természetét, egy belső ritmus szerint szerveződő darabos álomvilág lenyomatát őrző kompozíciói sem árulkodnak az alkotó neméről, de nem adnak támpontot a művész koráról vagy etnikai hovatartozásáról sem. Kucsora nonfiguratív képeinek tulajdonképpeni témája kizárólag készítésük folyamatából, a festés performatív aktusából olvasható ki. Képein a formát mindig újabb jelentésekhez társító asszociációs háló nem egy szisztematikus logikát követve jön létre, hanem éppen ellenkezőleg – az anyaggal folytatott küzdelem zsigeri erejében feszülő véletlenszerűségből áll össze. Ebből adódik, hogy a festőnő által teremetett, különböző egzisztenciális állapotokat rögzítő világokba tett utazásaink alkalmával hiába is próbálnánk meg felfejteni a képalkotó elemek és motívumok közötti belső összefüggések láncolatát. A hagyományos perspektíván edződött látásunkkal, tér- és időérzékelésünkkel képtelenek vagyunk a tájékozódásra. Ki vagyunk szolgáltatva a természet kínosan lassú vagy felfoghatatlanul gyors időbeli folyamatokat érzékeltető működésének. Belső tájakon utazunk, ahol nincs nyugalmi pont, hiszen minden mozog, alakul, változóban van. Kucsora Márta képeinek organikus struktúrája, biológiai meghatározottsága szembetűnő. Úgy érezzük, mintha festményei egy önmagát folyamatosan újraíró, a megdermedt és cseppfolyóssá vált matéria feszültségéből születő miniatűr metafizikai eseményt közvetítenének, felidézve a szürrealisták által használt dekalkománia, az écriture automatique vagy az 1950-es években a tárgy nélküli fotográfia területén kedveltté vált chemigramok technikáját. A szederszerűen összesűrűsödő, bizonyos helyeken geológiai képződményekké jegecesedő vagy éppen lávaszerűen szétfolyó színpigmentek olyan fizikai folyamatok nyomait viselik magukon, amelyek a tudatos és a véletlen dialektikája során egy különös „try and error” módszer eredményeként jönnek létre. Egy kísérleti laboratórium vegykonyhájában találjuk magunkat, ahol Kucsora különböző sűrűségű és viszkozitású festékeket, száradáslassítókat, pasztákat, lakkokat és zselatinokat kever össze egymással és ezeket a titkos recept szerint előállított anyagokat többféle hígítással fröcsköli rá a kiszárított vagy megnedvesített lenvászonra, attól függően, hogy a felületi feszültségek fizikájának a törvényszerűségeit a mű részévé kívánja-e tenni, valamit attól, hogy a centripetális vagy a centrifugális erők dominanciájára kíván-e nagyobb hangsúlyt fektetni. A művésznő akciófestményeivel való találkozás során a nézőnek az a benyomása támad, mintha a domborzatszerűen egymásra rakódó kolorit szétrobbantotta volna a képmező négy oldalról lezárt terét, magas hegyvonulatokból és mély szurdokokból álló geológiai formációkat alkotva. A kép plasztikus, szobrászi minősége azonban látszólagos, mindössze egy érzéki csalódásról van szó, hiszen a művész által birtokba vett vásznon az anyagok konzisztenciája, száradási ideje, egymással való elegyedése, valamint a szórópisztollyal felvitt festékek mozgásának iránya nem változtatja meg a síkban tartott felület morfológiáját. Más rokon szemléletű, experimentális médiumokkal dolgozó kortársától (pl. Pat Stier) eltérően Kucsora Mártát a művészettörténeti előképek vagy spirituális-filozófiai referenciák helyett a természet körforgása, az élet ciklikus változása, az időbeli folyamatokba kódolt esztétikai pillanat ábrázolása foglalkoztatja. Az őt megihlető vizuális források között Bretagne-ba, az Egyesült Királyságba vagy Amerika nyugati partjára tett utazási során egzotikus erdőkről, vízesésekről vagy hullámvert tengerpartokról készült fényképek ugyanúgy megtalálhatók, mint azok a csillagközi sejtésekként megtapasztalt álomképek, amelyek szín- és motívumvilága tudatlanul is tudatos módon alakítják a par excellence véletlenszerűen keletkező festmények keletkezéstörténetét. Az irányított véletlenre olyan paradigmatikus szerep hárul Kucsora képeinek létrejöttében, hogy a kognitív funkciók és az intuitív érzékek együttállásának ezt a sajátos összjátékát legszemléletesebb módon az akaratlagos izmok egyenletes összehúzódását tudatunktól függetlenül biztosító kisagy (cerebellum) működésével lehetne illusztrálni. 1890-ben William James pszichológus volt az, aki „cerebralistáknak” nevezte azokat a művészeket, akik az alkotófolyamatban az érzéki, a spirituális, a fizikai és az intellektuális összetevők egyesítésére törekszenek. Festményeinek genealógiája, készítésük módszere és az általuk közvetített érzéki élmény alapján talán nem tévedünk, ha Kucsora Mártában a cerebralistákra jellemző művészetszemlélet örökösét látjuk. Orosz Márton, PhD A Szépművészeti Múzeum Vasarely Múzeumának igaz