Bob Dylan - Dal, szöveg, póz - Barna Imre

Ki ő? A Bob Dylan név - tudjuk - fikció. És most akkor tehát, ha tetszik: lírai én. Egy szerep neve, mint az, hogy Psyché. Vagy csak rocklegenda? Az a történet a Woody Guthrie harcos örökségét folytatni hivatott mitomán folkénekes-csodagyerekről szól, aki galádul hátat fordít a balos New York-i underground-szcénának a Ginsberg-Warhol-tengely, azaz egy líraian anarchoszürrealista rock and roll-verzió kedvéért; a próféták ellen prófétáló szupersztárról, aki egy gyanús motorbalesetben a nyakát törve, már ebből a zajos világból, az általa is kreált hatvanas évekből vonul ki három évvel a woodstocki fesztivál előtt; a hatgyerekes családapáról, aki vidéki magányából előbb ószövetségien misztikus feladványokat, majd kedélyes countrydalokat üzen megzavarodott híveinek; az űzött celebről, a vándorcirkusszal turnézó fehér bohócról; a buzgó keresztényről, aki megtérése után két évig csak Jézus-dalokkal koncertezik; a közönségének hátat fordítva dünnyögő öreg legényről; erről a kétszer egyformán soha semmit elő nem adó, az énekhangját is pár évente megváltoztató, mindig bosszantó és mindig lenyűgöző zseniről - akinek ugyanakkor persze és mégiscsak és elsősorban köszönhető, hogy a világlíra is új életekre kelhetett a rock and rollban. Úgy ötven éve, a Bringing It All Back Home vagy a Blonde On Blonde idején, amikor épp "a rock Rimbaud-ját" kezdték látni benne, ő csak nevetett: I'm just a song and dance man, mondta. A Nobel-bejelentés utáni estén koncertje volt épp Las Vegasban a zenekarával. Nem táncolt persze, hogyan is táncolt volna, csak énekelt. A Nobel-izéről semmit se szólt, egy árva szót sem. Lesütött szemmel a mikrofonra hajolva fújta - Tweedle Dee & Tweedle Dum! -, pici öregember, fehér kalapos kis fickó, korunk hőse, századunk költője. Hallom és látom, ahogy két strófa közt sután a kulisszák felé fordul, majd leakasztja a nyakából a gitárt, és valami billentyűket nyomogatva dalolja és dünnyögi tovább, hogy nem. Harminc éve írtam ezt a könyvet. És harminc év alatt nemcsak öregszik, hanem okosodik is az ember. Én például nem csupán könyvem hősének három további évtizedéről tudhattam meg ezt-azt (plusz dylanológia, plusz recepció, plusz a világkultúra alakulása, el egészen az irodalmi Nobel-díjig), hanem a messzi múltjáról is annyit, amennyiből minimum egy újabb könyvet lehetne most írnom. Sőt kellene, ha vén fejjel úgy vélném, hogy egy komoly könyvnek (amilyenből azóta rengeteget megírtak már) Bob Dylan csakis a tárgya lehet, a hőse nem. De nem vélem úgy. Ráadásul az sem biztos, hogy komoly könyv ez; az 1986-os kiadás alcíme éppenséggel nagyon is komolytalan célzattal nevezte - urambocsá! - regénynek. Nézze hát el az olvasó, hogy úgy döntöttem: apróságokat, némi lábjegyzetelést és egy zárófejezetet leszámítva, inkább nem is nyúlok a régi szöveghez.