Balkáni krónika - Szarajevói jelentés - Kőbányai János

Kőbányai János Szarajevói jelentés címen nagyszabású – és nagyvonalú – körképet fest a délszláv dráma „legmacbethibb” színpadán, avagy e térség zsidóságának páratlan finomságú monográfusaként mutatkozik be egy bosnyák haditudósítás monumentális kulisszái között. Mindkettőt rendkívüli következetességgel és írástudói felelősséggel mutatja fel. A hihetetlen: összhatásként a szövege olyan és annyi artisztikus melankóliát sugároz, ami a témák mindenikéből külön-külön adódna ugyan, de ennek a szemmel láthatóan nem a szépelgésre, hanem a tájékoztatásra, felrázásra törő intellektusnak semmiképpen nem volt kitűzött (mellék) célja. Annak a műfajnak az ajándékaként (?) kell fogadnunk, melyet a riport, a röpirat és a regény egykori határain nagy írói bátorsággal ide-oda utazva, a szemünk előtt szab ki és öltöget, varrogat össze nyersanyagának kontinensnyi borult egéből, hangulatainak festői ködfüggönyeiből. Lászlóffy Aladár (Holmi) A magyar tömegtájékoztatás összteljesítménye meglehetősen halványnak mondható a délszláv háborút tekintve. Így Kőbányai János vállalkozása még fontosabb számunkra. Ő elment Szarajevóba, a hónapokig, évekig ostromlott városba, méghozzá több ízben is. Vezette a kíváncsiság, az írói ösztön, a segítőkészség. De akkor vagyok talán a legpontosabb, ha küldetést mondok. Nem hagyta nyugodni a gondolat, a belső késztetés, hogy a szomszédunkban történő tragédiáról be kell számolni, utána kell nézni, mi zajlik ott valójában. Hiszen rólunk van szó. Rólunk, közép-európaiakról. Egy olyan térségben pusztít a nemezis, amellyel sokszorosan össze van fonódva a mi sorsunk. A jövőnk is, nem csak a múltunk. Ő innen beszél. Világosan meghatározza a nézőpontját, ahonnan az eseményeket szemléli. Magyarként és zsidóként számol be a látottakról. Nem valaminő tökéletesen objektív és semleges megfigyelő hűvös távolságtartásával próbálja elemezni a boszniai tragédiát, nem kíván föltétlenül igazságot sem osztani. Jelentést készít, de én inkább tanúságtételt mondanék. Tanú akar lenni Szarajevóban, könyvében arról beszél, amit ott látott és hallott. Kiss Gy. Csaba (Kortárs, The Hungarian Quarterly) Kőbányai megközelítése fenomenológiai. Először is közvetlen, saját tapasztalatát írja le, hogy kizárja azokat a reflexiókat, melyek az észleleteket rendezni és értelmezni próbálják, ily módon a valóság kaleidoszkópszerű rekonstrukciója jön létre, amely a történeteket a maguk differenciált mivoltában emelik be a tudatba, így relativizálják a boszniai háborúról milliószámra terjesztett médiasztereotípiákat… A többéves munka és erőfeszítés summája véleményem szerint az a felismerés, hogy Szarajevóban a felvilágosodás dialektikája teljesült be, úgy, ahogy azt Adorno és Horkheimer megfogalmazta. A haladásba vetett hit s az az optimista elképzelés, mely szerint a felvilágosulatlan emberekhez képzés útján eljuttatható az igazság, odavezet, hogy a felvilágosodási folyamat végén bekövetkezik a kőkorszaki barbárságba való visszaesés, a népirtás. Henrik Kreutz, (Pester Lloyd)